|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 29 találat | lapozás: 1-29 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Ferenczy L. Tibor 1998. augusztus 18.A Tőkés László elleni 1994-es lejáratási kampány idején Ferenczy L. Tibor megírta véleményét egy lapnak, de nem közölték, mert az akkori szerkesztő túlhaladottnak, időszerűtlennek minősítette. Az eltelt négy év alatt érte még számtalan vád "az erdélyi és az összmagyarság egyik legbátrabb képviselőjét és élharcosát". Ferenczy az 1994-ben írtakat változatlanul időszerűnek érzi. Négy esztendeje szidják, gyalázzák azt az embert, akit nem is olyan régen a forradalom lángra lobbantó szikrájának neveztek. A legvadabb, legsovinisztább román pártok és pártvezérek felhasználják erre a sajtónál, tévénél dolgozó társaikat, a parlamentben és a szenátusban az uszító magyargyűlölőket. Hihetetlen, hogy terveik végrehajtása érdekében magyar képviselőket is megnyertek. Ennyire rövidlátó volna Nagy Benedek? Szégyelli, írta Ferenczy, hogy olyan képviselő beszélt szűkebb hazája, Hargita megye nevében, aki sárral fröcskölte be azt, aki vállalta a küldetést. Hol van már Nagy Benedek, fejezte be cikkét Ferenczy, azóta mások álltak a helyére. /Ferenczy L. Tibor: Büszkeség és szegyen, avagy egy négyéves jegyzet aktualitása. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), aug. 18./2000. február 15.Az elmúlt évben jelent meg Székelyderzsről mindmáig egyetlen, részletes monográfia, a budapesti Gerendás Lajos munkája, melyet írója a világ egész magyarságának ajánlott. Dicséretes, lelkiismeretes, jól dokumentált alkotás, mindenképpen recenzálásra érdemes, kiállításában is esztétikus könyv. Székelyderzsen tavaly kortárstalálkozót rendeztek, a szervezők utánajártak, hol él az a 18 fiú (négyen már az otthoni temetőben nyugosznak) és 13 lány, aki annak idején, 14 évesen felelgetett néhai Török Mihály konfirmációs kérdéseire. /Ferenczy L. Tibor: Falumonográfia és torontói dísztávirat. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), febr. 15./ Gerendás Lajos: Székelyderzs és erődtemploma /Apsis Alapítvány - Unicus Kiadó, Székelyudvarhely/ monográfia2002. április 2.Dézsy Zoltán /Sepsiszentgyörgy/ grafikái, tollrajzai, linómetszetei ismertek. Különböző lapok /Romániai Magyar Szó, Háromszék, Arménia, Európai Idő stb. közölték grafikáit, karikatúráit vagy tollrajzait. Szándékában áll Háromszék összes templomának megörökítése, felekezettől függetlenül. Művészi hajlamát nem törte le, hogy csak egészségügyi technikumot végezhetett. Marosvásárhelyen, Baróton, Kovásznán, Kézdivásárhelyen, Budapesten volt egyéni kiállítása. /Ferenczy L. Tibor: Grafika és aforizma. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), ápr. 2./2002. augusztus 20.Örvendetesen szaporodnak Erdélyben a falu-, egyház-, iskolamonográfiák. Talán kissé megkésve, de nem végleg lekésve ölelik magukhoz az erdélyi magyar falut és mentik az utánuk jövőknek annak történetét az összefoglaló könyveiket szerzőik. Nagyszerű a monográfiát írók hangyaszorgalma, sziszifuszi munkája. Anyagi gond a könyv előállítása, kiadó keresése, pénzügyi támogatók felkutatása. Mindezekért tiszteleg a cikkíró a máréfalvi Kovács Piroska, a barátosi Kelemen József, az árapataki Lőrincz Etelka, a szentkatolnai Bakk Pál, a nyárádgálfalvi Sebe Ákos, a nyárádselyei, 92 esztendős Péter László református tiszteletes, aki nyolc falu - Kibéd, Héderfája, Bonyha, Kend(ek), Nyárádselye, Gyulakuta, Balavásár és Siklód - egyház- és falutörténeteit írta meg, továbbá a máramarosszigeti Mazalik Alfréd, a szinérváraljai orvos-publicista-riporter Ábrám Zoltán, Oroszhegy élő lelkiismerete, Mihály Tibor előtt. /Ferenczy L. Tibor: Monográfiák és íróik. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), aug. 20./2002. november 1.Olasz Vilmos egykori politikai fogoly iskolás korában elvesztette szüleit. A szentegyházasfalvi öntészeti-kohászati magyar nyelvű szakiskolában tanult, de a magyar iskolát 1956-ban megszüntették. Az iskola elvégése után egy évre letartóztatták. Előzőleg Fehéregyházán megkoszorúzták Petőfi Sándor emlékművét. Olasz Vilmos tagja volt az EMISZ-nek /Erdélyi Magyar Ifjúsági Szövetség/. Marosvásárhelyen vallatta, kínozta a szekuritáté. Koncepciós perükről megemlékezett Benkő Levente is Volt egyszer egy 56 című könyvében: "Az erdélyi 56-os mozgalmak közül az EMISZ volt a legek mozgalma: a legnagyobb, a legjobban szervezett, a legeredetibb és legszebb... Az Erdélyi Magyar Ifjúsági Szövetség tulajdonképpen azt akarta - 30 évvel hamarabb -, mint amit a nemzetközi helyzet és az oroszok világháborús veresége szinte magától meghozott. Az EMISZ ki akart erőszakolni egy párhuzamos, másságunknak megfelelő változatot, mert az IMSZ-be nem óhajtottunk beállni... Hetvenhat név. Akkoriban majdnem egytől egyig tizenéves sihederek. " A hetvenhatból munkatársai közül Bedő Gábor 20, sógora, Albert Mihály 15 és ő is 15 évet kapott. Olasz három évig volt a brailai nagyszigeten, majd a Duna-deltát is megismertették velük. Onnan, pontosabban Peripraváról szabadult 1963-ban. A börtönben megismerte Csiha Kálmán püspököt, Páll Lajos költő-festőt, a papok tanították őket, a munkásgyerekeket irodalomra és történelemre. /Ferenczy L. Tibor: Alázattal cipelni Krisztus keresztjét. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 1./2003. július 29.Kedvenc szerzője-írója Beke György, vallja Ferenczy L. Tibor. "Ő a székelység Egon Erwin Kische, a Kárpát-medence szórványmagyarságának, Erdély és Moldva csángóságának, történelmének, múltjának és jelenének legaktívabb búvárlója, kutatója, képviselője. Szomorú, de igaz történelmet lehet tanulni könyveiből, önazonosság-tudatot minden írásából." Beke segített eloszlatni a Petru Grozához fűződő mítoszt. A 2002/4-es sz. Hitelben megjelent Groza faluja című irodalmi riportjában írt Grozáról. A Ceausescu-diktatúra idején a Groza-kormány idejének állapotai, amelyek azért elég sanyarúak voltak, kezdtek idealizálódni. Ferenczy L. Tibor felidézte, hogy Kolozsvárott Balogh Edgárral is vitatkozott Grozáról. Balogh Edgár szerint az akkori állapotokkal szembe kellett állítani egy más valóságot, amelyik kedvezőbb volt a magyarok számára, és ez Groza-korszak. "Részünkről ez önvédelem", tette hozzá Balogh Edgár. Azonban Groza olyan kormány élén állt, mely intézkedett, hogy elvegyék a magyar egyházak és felekezeti iskolák vagyonát, miáltal létalapjaiktól fosztották meg a magyar oktatást és közvetve a művelődést, tudományt, szellemi életet... Államosították a magyarság szövetkezeti vagyonát. Egyedül Márton Áron püspök emelte fel a szavát Groza kormányának azon intézkedése ellen, mely az Ellenséges Vagyonokat Kezelő és Ellenőrző Intézet néven a magyarság teljes vagyoni kirablását volt hivatott végrehajtani. Ezzel szemben a Magyar Népi Szövetség vezetői Groza-kultuszt alakítottak ki a magyarság körében. Beke kifejtette, hogy Groza megjátszotta a magyarbarát színész szerepét. A kaméleoni arcát az MNSZ akkori baloldali vezetői vagy nem ismerték fel, vagy nem akarták észrevenni. /Ferenczy L. Tibor: Ledöntettek mítosznak szobrai. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), júl. 29./2005. június 21.Juhos Szabolcs 2004-ben végezte a sepsiszentgyörgyi Gábor Dénes Főiskola műszaki informatikai szakát anyanyelvén. A diplomákat még akkor melegében összeszedték, s felvitték Kolozsvárra az RMDSZ-alapítványhoz, hogy honosítsák a főiskolai okleveleket a minisztériumban. Közel esztendeje várják a fiatalok ennek valóra váltását, ezt még mindig nem tették meg. Az RMDSZ meg csodálkozik, hogy az vékonyodik a tömegalapja, s a fiatalok külföldön keresik a jobb megélhetést. Mikor lesz már hivatalosan is elismert főiskolai oklevelük? /Ferenczy L. Tibor: Van diploma, nincs diploma?! = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 21./2005. július 6.Közel másfél évtizede, hogy a román parlamentben képviselőként-szenátorként tevékenykedik dr. Garda Dezső. A korrupció elleni állandó küzdelem bátor katonája. Harcol a föld- és erdőtörvény korrekt alkalmazásáért, továbbá a magánerdők védelméért. Ő a romániai magyar képviselők Don Quijote-ja, aki román és magyar szenátorok mosolyától kísérve vívja a maga sajátos szélmalomharcát. A magánerdők őrzéséről, a vágási kvóták megszüntetéséről szóló törvénytervezet parlamenti vitája kapcsán nyilatkozta az egyik hetilapnak: ,,…Javasoltam, hogy a magánerdőket magánerdészek őrizzék, hogy a fakitermelésnél szűnjön meg az erdőtulajdonosok kálváriája… Számítottam arra, hogy szenátorkollégám, Pete István az RMDSZ részéről jelen lesz, és segíteni fog a törvényjavaslatok elfogadtatásában, de sajnos nem így történt. Nem volt ott, sőt, nem is beszélt a felsőházi társaival, akik nagyon ellenségesen viszonyultak a kezdeményezésemhez.” Az SZNT székelyföldi autonómia-statútumának ügyében is csak Sógor Csaba állt ki mellette. /Ferenczy L. Tibor: Magányos fenyő. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 6./2006. december 23.Kádár Gyula tizenegyedik osztályos tanuló megírta Illyefalva monográfiáját. Derék történész válhat még belőle, mondták. Így is történt. A harminchat évvel ezelőtti diákból valóban derék történész vált! Kolozsváron egyetemet végzett; volt helyettesítő tanár, iskolaigazgató, tanár, tanfelügyelő és immáron tizedik esztendeje egyszemélyes szerkesztőség és kiadó. Úgy döntött 1996-ban, hogy megmarad ifjúkori eszménye mellett: önzetlenül szolgálni a romániai magyarságot nemzettudatának kialakításában, erősítésében. Ezért ír-szerkeszt közel húsz történelemtárgyú könyvet, ezért szerkeszti évtizede a Történelmünk című folyóiratát, 1999-től Történelmi Magazin címmel. /Ferenczy L. Tibor: Széljegyzetek egy jubiláló folyóirathoz. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 23./2008. február 5.Elmaradt a ,,román roham" Magyarországon az elmúlt évben is. A 2004. decemberi népszavazást megelőző MSZP-s, gyurcsányos kampányban a miniszterelnök 23 millió román állampolgár beözönlésével riogatta a naiv, gondolkodni nem akaró magyar választókat! Január elsejétől változtatott munkaerő-politikáján a magyar kormány. Valamennyi felső-, középfokú végzettséget vagy szakmunkás-bizonyítványt igénylő területen szabadon, engedély nélkül lehet munkát vállalni. Csökkent a Magyarországon munkát keresők száma 2006-hoz viszonyítva. Két évvel korábban 56 955 külföldinek adtak munkavállalási engedélyt, pont felét, 28 494-et romániainak. Az elmúlt év első kilenc hónapjában igényelt s kapott külföldi engedélyek aránya így módosul: 42 576-ból 20 082 román. /Ferenczy L. Tibor: Vendégmunkások. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), febr. 5./2009. január 9.Az elmúlt esztendőben is több csatát vesztett, mint nyert az erdélyi magyarság, mert magyar vezér támad még meglévő magyar ,,végvárat”. Fogyunk számbelileg és hitben, felszívódunk rendőr- és csendőrépületekkel körülvéve, írta Ferenczy L. Tibor. Sepsiszentgyörgyön nem lehet Petőfiről fő- vagy sugárutat elnevezni, Marosvásárhelyen Kossuth Lajos neve került indexre. Ezt magyargyűlöletnek nevezik. /Ferenczy L. Tibor: Kossuth Lajos azt üzente... = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jan. 9./2009. október 8.Székely bumeráng címen jelentkezett az elsőkönyves szerző, Wagner Róbert Tamás. Ő a székely bumeráng, akit eldobott magától a 80-as évek végének Romániája, de többéves odüsszeuszi kalandozás után visszatér Erdélybe, hogy felkeresse nagy-, déd-, ükszüleinek szülőfaluit-városait, ahol éltek és dolgoztak. Dokumentum- és forrásértékű könyvének Őseim, gyermekkori emlékeim alcímet adta. Az 1971-ben született Wagner Róbert 1989. december utolsó napján hagyta el Romániát. Összejárta a kerek világot dolgozva, tanulva, leérettségizve, főiskolát-egyetemet végezve. Kellő világismeret és tapasztalat birtokában megnősült, családi házat épített Sopron mellett. /Ferenczy L. Tibor: Székely bumeráng. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 8./2012. március 2.Magyarságunk kötelezettség isMég mindig az egy és oszthatatlan élmény hatása alatt – melyet a Magyarnak lenni jó! című ankét is segít lélekben melegen tartani – játszom le négy évtized filmjét magyarországi utazásaimról, ottani tartózkodásom benyomásairól. Eleven emlék, hogy amikor 1971-ben először életemben átléptem a román–magyar határon, szerencsésen szabadulva a rettegett román csomag- és vámvizsgálattól, a vonat ablakából kitekintve Kürtös után sokkal zöldebbnek láttam a fákat-füveket. Talán mert előre felkészítettek az ismerős útvonalat már megjárt rokonok és barátok, miért és mitől kell tartani a szigorú, lekenyerezhető román vámosoktól, akik – ha gyanús voltál – még szobára is vittek levetkőztetni... Hát ezért is a nagy eufória az első akadály “átugrásakor”, amikor egész éjszakai fárasztó utazás után rád nyitott a kellemes, udvarias, tiszteletadó hivatalnoki hang: “Jó reggelt, uraim és hölgyeim, kérem az útleveleket, személyi igazolványokat felmutatni...” Semmi bőröndnyitogatás, könyökig turkálás személyes holmijaid közt. Hát csoda-e, ha a rokonságnak elrejtett negyedes, feles vranceai konyakos üvegek közül az egyik feloldozásra került, s a fülke nyolc utasa felszabadulva kezdett ismerkedni? Az idősebb magyar asszonyok úti célja a Moszkva téri piac volt, ők sem maradtak adósai a kalákás szokásnak, a közös kosárnak, így biztosítva a Nyugati pályaudvarig tartó jó hangulatot... A magyar főváros II. kerületében lakó unokatestvérem révén mind több ismerős és barát került a szomszédok és az utcában élők közül is, de rövidesen rájöttem, hogy nagy a különbség a budapesti és a székely vendégszeretet között. Furcsának találtam, hogy rácsodálkoznak: milyen szépen beszéltek magyarul, hol tanultatok meg? Románoknak hittek-véltek, többségük semmit sem tudott Erdély magyarságáról, a székelységről, kivéve az idősebb férfiakat, akik Észak-Erdély visszakerülésével sorkatonaként megismerhették az itteni szokásokat és életvitelünket... A tovatűnt négy évtized alatt más-más foglalkozású, iskolázottságú és műveltségű magyar férfit-nőt ismerhettem meg, nem ők a hibásak azért, ha lerománoztak, jugóztak, szlovákoztak minket, határon túli magyarokat! S ha alkalmi találkozások, buszindulások várása idején víg kedélyű helybeliek belém kötöttek a családias pinceborozókban a pesti oldalon, s nemzetiségemet az állampolgárságommal cserélték fel többnyire jóhiszeműen, felháborodásomat palástolva igyekeztem elmagyarázni a kettő közti különbséget, szellemileg le- és meggyőzni “támadómat”... Vezető jó hír, hogy Háromszék 6–7 ezer magyar állampolgársággal gazdagodott az elmúlt évben, és tízezerrel emelkedett az állampolgárságot igénylők száma. Eskütétel előtt és után állóknak tanácsolom tisztelettel, hogy bár nem kötelező sem alkotmánytanból, sem magyar történelemből, földrajzból vizsgázni, önszorgalomból tanulják meg az anyaországról a legfontosabbakat. Az ország területének nagyságát, lakosságának nemzetiségi, vallási összetételét. Hogy a 2 221 800 lakosú fővárost 23 kerületre osztották, és Pestet Budával kilenc híd közti össze. Anyaországunk 19 megyéjében, 23 megyei jogú városában, 251 városában, 156 nagyközségében, 2708 községében oszlik meg a tízmillió ember, 65 százaléka városon él... Általános műveltségük gyarapítását nemcsak az “odakint” családi házat, hétvégi villákat építő “jó kezefogású”, egykori munkatársaknak ajánlom, de az itthon maradó, magyar állampolgárságukat visszakérő nyugdíjas társaimnak is! Hogy csendesen borozgatva, a múltat emlegetve játsszák azt: ki tud többet Erdélyről, Székelyföldről, Magyarországról, megszégyenítve az egykori tévés Vágó-műsorokban (le)szereplőket. Hisz épp az Erdővidékre hazatért Elek apó tanított erre: “Az az egész ember, kinek könnyű a toll és nem nehéz a kasza.” Esküvel fogadtuk, hogy képességeinknek megfelelően szolgáljuk régi-új hazánkat. És ebből fakadnak erkölcsi többletkötelezettségeink is. Ferenczy L. Tibor Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2013. február 22.Válaszlevél Magyarország miniszterelnökénekTisztelt Orbán Viktor miniszterelnök úr! Sejtem, nem a véletlen összecsengése lehet, hogy a nekem és feleségemnek (és sok ezer Székelyföldön élő házaspárnak, személynek) címzett levelét kivettem postaládánkból, amikor ez év február 7-én örömmel tértem haza városom, Sepsiszentgyörgy Demokrácia Központjából a csíkszeredai Magyar Konzulátus által kiállított, életem második, magyarul kitöltött születési anyakönyvi kivonatával. Azért a másodikkal, mert az elsőt az általunk „kicsinek” minősített magyar világban adták szüleim kezébe 1941 szeptemberében, de ezt még emlékbe sem tarthattuk meg, „idejében” elkobozta a visszatérő román hatalom. Az 1946-ban kiadott ideiglenes igazolványon nemcsak az állampolgárságunkat, hanem még nemzetiségünket is románnak tüntetik fel a gyarmatosítók akkori képviselői. Az elmúlt esztendő novemberében kiállított keresztlevelem birtokában izgalommal bontom ki a magyar felségjelvénnyel ékített fehér borítékot, hogy mielőbb elolvashassam az Ön nagyra becsült köszöntőjét magyar állampolgárrá válásunk kapcsán. Köszönöm megtisztelő ránk figyelését több ezer, Székelyföldön élő magyar, azok nevében is, akik kértük vagy visszaigényeltük jogos státusunkat, és rövid időn belül meg is kaptuk, az Ön által vezetett kormánynak köszönhetően! Mi, akik 2007 késő őszén nagy tömegbe gyűlve az unitárius és katolikus templom karéjában Önre és Tőkés László püspökre várakozván meggyőződéssel hittük, hogy „lesz még egyszer ünnep a világon”! És ím, beteljesedett hitünk-akarásunk, és lett olyan kormánya Magyarországnak, mely nem eltaszítja, de magához öleli a Kárpát-medence s a világ még élő, sajnos, csökkenő, de reménykedő magyar nemzetét. A sport nyelvére fordítva a szót: örvendek, hogy az Ön csapatában játszhatom. Én, az öreg jobbhátvéd igyekszem világhírű, válogatott Csatárunknak olyan passzokkal kedvében járni, hogy minél több védhetetlen góllal lyukassza ki ellenfelünk hálóját! Köszönöm a Sorsnak, hogy megadta a lehetőséget Önnel személyesen is találkozni, kezet rázni Egy az ország könyvének dedikálásakor. Bár benne vagyok a korban, örök optimistaként remélem, lesz alkalmam Rengéshullámok című kötetének ajánlására is a közeljövőben. Közelgő, félszázados-jubiláris születésnapjára gondolva, sok ezer székely magyar honfitársam nevében is kívánok erőt, egészséget, hosszú és boldogabb életet családja és az egész magyar érzelmű nemzetem javára, megelégedésére! Nemzet- és országvezetői munkálkodását nagyrabecsülve, értékelve, szívélyes üdvözlettel: Ferenczy L. Tibor nyugdíjas fémmunkás, publicista Háromszék (Sepsiszentgyörgy), 2013. május 3.Köszönet a mosolyért isEgy szombat délután azon tűnődünk: vajon hány éve annak, hogy a Kovászna Megyei Vöröskereszt ifjú önkéntesei rendszeres időközökben önzetlenül, természetes kedvességgel várják az idősebb nemzedék azon tagjait, akiknek nem közömbös egészségük állapota, és a napi sajtóban közölt időpontban elmennek vérnyomást, vércukorszintet méretni? Hozzászoktattak e figyelmességhez, mi meg természetesnek vesszük, hogy a jelzett napon és órában öltözünk, s indulunk a Kós Károly utcai székházba, ahol a szép, tiszta szobában tizen- és huszonéves fiatalok csodaszép mosolyukkal, a legnagyobb tisztelettel és szeretettel fogadnak. Alig belépve hellyel kínálnak, s ha szabadultál felső gönceidtől, máris karodon a műszer, s másodpercek alatt tudhatod: igen, ennyi szokott lenni máskor is, korodhoz, életmódodhoz viszonyítva megfelelő. Átültetnek a másik székre, és alig észrevehető ujjbegyszúrás után közlik is veled a fehér egyenköpenyes lányok: 4,8, ez is rendben. Akik ritkábban látogatják őket, azoknak azt is elmondják, mennyi a megengedett alsó-felső határ, amíg még nem kell szakorvoshoz fordulni. És egy aláírást kérnek mindössze, azt is a statisztika kedvéért. Az ellenőrzés tíz percig sem tart, s ugyancsak mosollyal kísérve távozhatunk is, nyugdíjaséletünk még egészségben folytatandó. Igen, a fiatal önkéntesek gyógyító ajándék mosolyával – mintha gyermekeinktől, unokáinktól kaptuk volna – könnyebb kimászni a dohánygyári hegyen is. Köszönöm, köszönjük ezt nekik, mert tudom, hogy az idén 150 éves Vöröskeresztnél, ennek helyi szervezetében tevékenykedők munkáját is az emberbaráti szeretet és együttérzés vezérli. Ferenczy L. Tibor Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2013. augusztus 29.Színházunk múltjából a jövőnekUdvarhelyszéki illetőségem feladása és háromszékivé válásom több mint négy évtizede óta semlegesként veszem tudomásul, hogy egykori szentgyörgyi és környékbeli munkatársaim közül a gépzaj nélküli tízóraizás csendjében ekképpen kezdték a mókára mindig kész, soros viccmondók: úgy kezdődött, hogy az öreg csíki székely felment Pestre... Olvasómra bízom a folytatást, magam megelégszem a bocsánatos plagizálással, amit egy régebbi anyaországi hetilapból idézek Köröspataki Kiss Sándor utólagos engedelmével. Tisztelt újságíróm akkor a Székelyek Pesten figyelemfelkeltő, nagybetűs címmel tájékoztatott a sepsiszentgyörgyiek vendégjátékáról: „A magyar művelődés távol-keleti határőrének, a sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színháznak őszi látogatása nélkül a hagyományos Budapesti Művészeti Hetek egyik legvonzóbb színét veszítené el. Szerencsére erről szó sincs, a Tapolcától Budapestig hat várost érintő diadalmenet immár ugyancsak hagyomány, melynek minden bizonnyal jövőre is örülhetünk majd. Csak éppen jegyet lesz évről évre nehezebb szerezni, ahogy újabb színházbarátok ezrei kapnak kedvet a velük való találkozásra. És a tűzoltóság türelme sem végtelen – jutott eszembe a Paulai Ede utcai Gyermekszínház nézőterén, ahol igen sokan a fal mellett állva nézték végig Sütő András Káin és Ábeljét, a vendégjáték legnagyobb eseményét. Korábban már híre érkezett, hogy Kolozsváron Harag György rendezése csattanós válasszal szolgált azoknak, akik ezt a sistergő, forró indulatú drámát a könyvespolcra utalták.... Zsoldos Árpád Ábelének alázata kényszeredett behódolás a zsarnoknak, borba fojtott bánat és fogak közt szétmorzsolt átkozódás kíséretében... Visky Árpád (Káin) nagy mértéktartással, játékintelligenciával válik tragikus hőssé. Bár elejétől végig tudatosan szembeszáll az égi hatalommal, végül csapdába esik. A gyilkossággal jóvátehetetlenül elvei ellen cselekszik...” Mielőtt K. S. 1979. október végi jegyzetét kebelmelegítő jóérzéssel olvasom, hazai-itthoni Tükröt tartok magam elé. Illetve régi lapom Fórum című melléklete 1978. júliusi számának mind az öt, színházról, színészeink alakításairól írt oldalát átfésülöm, a kollokvium tanulságairól szóló jegyzetet is beleértve. Hogy jobban megérthessem városom színházának és későbbi anyaországi turnéinak (lásd a kisvárdai sikereket) kedvező, bátorító visszhangjait. Czegő Zoltán oldalas interjúban írja: „Harminc évvel ezelőtti közönség megnövekedett igénye hívta életre, és a társulat azóta is betartotta a pallérozás, a szórakoztatás igényeit. Anyanyelvi műveltséget szolgált harminc év óta mindenütt az országban, ahova eljutott...” Az egyik megszólaltatott alany kívánsága az volt, hogy olyan legyen a színház, mint az élet. Vajon az immár Tamási Áron nevét viselő, azóta is hírnévöregbítő színházunktól ma is ezt óhajtanák az akkor megszólaltatott tizenéves diáklányok? Kötöm e jegyzetet mindenkori színész barátaim sikeres szerepléseihez, emlékeihez, akik rangot és tekintélyt szereztek az erdélyi, az egyetemes magyar színjátszásnak! És kötöm intézményünk vezető szerepét városunk megpezsdült kulturális művelődési életéhez, a célhoz és akaráshoz, hogy a Székelyföld kulturális fővárosa lehetünk. A megvalósítható álomhoz, hogy a közeljövőben mi lehessünk Európa kulturális fővárosa, a második erdélyi város Nagyszeben után. Hisz sohasem volt ily gazdag művelődési életünk bőségkosara, melyből kedvünkre válogathatunk! Ferenczy L. Tibor Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. április 4.Olvassunk!A jó hír szellők szárnyán jött. Kikelet havának utolsó napjaiban a betűket szeretők népes tömege egy új könyvesbolt megnyitásáról értesült. Futás a sepsiszentgyörgyi Csíki utca 5. szám alatti, kívülről is szépen megújult épületbe, legalább egy villámlátogatásra, ha már lekéstük az ilyen „üzlet” születésével, keresztelőjével járó első izgalmas perceket... Még ez évben, nemrégen búcsúztattuk az Olt utcai Ex librist, s fájt, hogy a kicsi, de szándékában nemes céllal indult könyvesboltocska ily kevés időt szolgálhatott a megrögzött, könyvgyűjtő olvasóknak. De íme, időben jelentkezett a hézagpótló Tortoma Kiadó Erdővidék Múzeuma alapítójának, Demeter László történésznek köszönhetően... Elemista koromtól megszerettem a könyvet, az olvasást, talán mert ezt láttam, tanultam értelmiségi szüleimtől, nagyobb testvéreimtől. De tanítóim, középiskolai tanáraim is megtanítottak az olvasás, a megfelelő könyv kiválasztásának művészetére. Attól kezdve, hogy fiatal inasként kenyérkereső lettem, majd minden elszámoláskor megspóroltam egy könyv árát is. Szinte észrevétlenül gyarapodott magántékám; kerestem-kutattam a kedvenc témájú köteteket Erdély és Magyarország nagyvárosaiban, ahol megfordultam több mint öt évtized alatt. Budapest antikváriumai, metróállomásainak standjai megannyi lehetőséget kínáltak, hogy pótolni lehessen a szétlőtt diktátor házaspár fényképeivel-műveivel telített hazai könyvesboltjaink szegényes árukészletét... Nagy szerencsénk volt a Kriterion Kiadó ötletes merészségével: nem maradtunk olvasatlan páriák az erőltetett romániai munkaversenykorszakban. Mániákus olvasóként tanultam Cicerótól, hogy a szoba könyv nélkül olyan, mint a test lélek nélkül. Erasmus vallotta, hogy amikor pénze lesz majd, először könyvet vásárol, s csak azután ruhát. Olvasni jó! Ferenczy L. Tibor. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. június 4.Nemzetem tragédiájaFranciaország korai, XVIII. század végi klasszicizáló építészetének, a XVI. Lajos-stílusnak több kiváló mestere volt, elsősorban Gabriel Jacques-Ange, aki a Versailles melletti Kis Trianont, a párizsi Place de la Concorde kétoszlopos, előkelő hangulatú palotahomlokzatát s a versailles-i kastély két udvari szárnyát építette. A szép kort megélt híres francia szaktekintély, feltételezem, még álmában sem gondolta volna, hogy holta után százharmincnyolc esztendővel több híres-neves munkája közül a Kis Trianon lesz a legközismertebb, a leghírhedtebb. Igaz, hogy a Trianon ezerszer elátkozott politikai fogalomként került magyar szókincsünkbe, mert ebben az épületben, a Kis Trianonban íratták alá a békediktátumot a vesztes Magyarországgal. Aligha találunk példát az emberiség történetében arra, hogy egy országot és népet olyan kegyetlen békeszerződéssel sújtottak volna, mint Magyarországot az I. világháború befejeztével. Az ezeréves ősi föld kétharmad részét szabad zsákmányul dobták kapzsi szomszédainknak. 1920. június 4-én Magyarország elveszítette területének 67,8 százalékát, népességének 59 százalékát, 20 886 487 lakosából idegen uralom alá került 13 287 241 lélek. „Vesszen Trianon” – égre emelt fejjel kiáltották apáink, nagyapáink a fájdalmas és istentelen büntetés súlyos terhétől szenvedve a két világháború között. Sajnos, Trianon nem veszett el! Terhét, átkát ma is, a szörnyű csonkítás utáni 94. esztendőben is szenvedik az anyaország testéről leválasztott magyar lelkek leszármazottjai! Hálószobánk falán történelmi háttérbe ágyazott keretben, fejünk felett a Himnusz és a Szózat. Mellettük lakkozott fatáblán, művészi betűkkel beégetve Felvidék „elszakadt leánya”, Papp-Váry Elemérné Sziklay Szeréna pályázatnyertes Hiszekegye: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában: / Hiszek egy isteni örök igazságban, / Hiszek Magyarország feltámadásában...” Ferenczy L. Tibor. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. szeptember 9.Adományok az Erdélyi KönyvtárnakAugusztus elején lapunk Erdélyi magyar könyvtár születik Budapest szívében címmel közölte az ott működő Erdélyi Magyarok Egyesülete (EME) elnöke, Kiss Béla felhívását a tervezett Erdélyi Könyvtár létrehozására és gyarapítására. ,,Kinek nincs otthon felajánlható erdélyi vonatkozású könyve, újságja vagy egyéb dokumentuma, amitől megválna, avagy több példánnyal is rendelkezik belőle?” – kérdezte Kiss Béla. Lapunk készséggel felvállalta az EME törekvését, mert az egyesület feladatának tekinti a Magyarországon élő erdélyiek érdekképviseletét és identitásának megőrzését. Felhívásuk pedig visszhangra talált Háromszéken, s egy hónap alatt öt magánszemély, lapunk szerkesztősége és e sorok írója összesen 140 könyvet adományozott, amelyeket majd rendeltetési helyére szállít az egyesület. A kezdeményezés folytatására is várunk, készséggel fogadjuk az újabb adományokat, és az EME nevében köszönetet mondunk személyesen Ferenczy L. Tibornak, Jakab Emíliának, László Jánosnak és Háromszéki Évának is. Kisgyörgy Zoltán, Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. február 17.Válaszlevél egy tiszteletbeli magyar román honfitársamnakTisztelt Răzvan Lupescu! Nagy érdeklődéssel, kissé meglepődve olvasom a Háromszék napilapunk Nemzet-nemzetiség rovatában nyilvánosságnak küldött üzenetét. Tökéletes magyar fordításban, hogy pár ezer székely magyar olvasónkhoz eljusson a jó hír: Erdélyországban az utóbbi negyed században megjelent egy olyan értelmiségi réteg, amely nyíltan vállalja a romániai magyarság 1920 óta tartó gondjaival-bajaival való érzelmi szolidaritást. Bár csak feltételezem fiatal korát, de sejtem, hogy kolozsvári egyetemista lehet, amiért oly bátran kiáll Mátyás királyunk szülővárosa, a kincses erdélyi fővárosunkat egykor alapító és építő magyar és szász nemzetiségű lakói kései leszármazottai mellett. A háború előtt és alatt született nemzedékem nem tanulhatott magyar történelmet Trianon után, ezért öreg nyugdíjasként próbálom behozni a lemaradást. Kolozsvárt, ahol lányom családja, fiú unokáim élnek, már próbáltam „védeni” az 1918. december végén zajló háborús események kapcsán. Ezért az ön szász őseire is utalva, egy másik „legnagyobb” erdélyi, pontosabban bánsági városról emlékeznék, Temesvárról: Brocky Károly, Kis Ernő, Klapka György, Kós Károly, Pálffy György és sok híres férfiú szülővárosáról. Temes vármegyéről mítoszok, sztereotípiák nélkül, amelyeket ön szerint is le kéne bontani. Nem szégyellnivaló napjainkban az igazság kimondása, leírása, hogy a román ajkú fiatalság százezrei is megismerhessék. Mert, ha kinyitjuk a történelmi atlaszt a 15. század végi Magyarországnál, a későbbi Bánság négyszögében városok, mezővárosok, falvak tömegét találjuk... Amikor ez a terület 1718-ban felszabadul a török uralom alól, nyoma sincs már a virágzó középkor végi magyar életnek. Posványok, tocsogós rétek, kiöntések, nádasok, sivár homok foglalja el az elpusztult falvak, termőföldek helyét. Az első számbavételnél mindössze huszonegyezer viskót, kalyibát találnak. Akik ezeket lakják, azok a régi lakosok maradékai: délről, keletről idehúzódott pásztorkodó szerbek, románok. S mivel itt volt legteljesebb a pusztulás, a 18. század végén éppen itt alakul ki az etnográfiailag ugyancsak vegyes Kelet-Közép-Európa talán legtarkább néprajzi egyvelege. A „vákuum” valósággal szívja magába Erdély és Havasalföld felől a délszláv elemet. A harmadik természetes rajzás lett volna a magyaroké északról, a Maroson túli vidékekről és nyugatról, Szeged irányából. De a császári közigazgatásnak nem kellettek a magyar telepesek: rendeletek tiltották ki őket a Bánság területéről, s akik megpróbáltak mégis átkelni a Maroson, azokat akár fegyverrel is visszakényszerítették. A megtűrt pravoszláv-szerb-román elem mellé költöztették a birodalmi célok szempontjából legfontosabb nagy népcsoportot: a katolikus telepes németséget. Az utolsó és legjobban szervezett telepítés 1784–1786 között II. József nevéhez fűződik. Igaz, Mária Terézia közben 1779-ben visszakapcsolta a Bánát területének nagy részét Magyarországhoz, megszűnt a császári közigazgatás, 1781-ben Temesvár is megyeszékhellyé lett. Lehetővé válik a magyarok beköltözése is, csakhogy ekkorra a Bánát „megtelt”. A vármegyei szervezet visszaállítása megindít némi felszínes magyarosodást a városokban, de a „nemzetek fölötti” Habsburg adminisztráció telepítéspolitikája következtében etnikailag a Bánság és Temesvár a magyarság számára végleg elveszett... Ui.: A 2002-ben megejtett hazai népszámlálás adatai szerint Temesvár 317 660 lakosságának 8 százaléka vallotta magát magyar nemzetiségűnek. Ferenczy L. Tibor Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. március 27.Az aradi „merénylet” nekem is üzenNincs nyugtom, amióta február közepén mellbe vágott a nemzetem elleni aradi atrocitás híre. Románia állampolgáraként és megsebzett magyarként is vehemensen tiltakozom a Szabadság-szoborcsoport piros-sárga-kék színekkel való lemázolása, magyargyalázó szövegekkel való megbecstelenítése ellen! Tették ezt gyáva, becstelen, hóhércsuklyát viselő senkiházik, fizetett lelki bérgyilkosok, akik igazi létét soha nem deríti ki az erre hivatott rendőrség. Mert az „egységes és oszthatatlan” román állam a ránk kényszerített trianoni békekötés óta egyetlen ilyen, ember vagy emlékmű ellen elkövetett gaztettet nem derített ki soha. Érdeke, hogy inkognitóban maradjanak az íróink-költőink, egykori szabadságharcosaink szobrai, emlékművei ellen irányuló, vandál, a civilizált világ által is elítélt, megbélyegzett garázdaságok! Emlékszem, mekkora hatással volt rám gyermekkoromban ez a Szabadság-emlékmű, amikor a Tolnai Világlexikon-sorozat képeit nézegettem néhai keresztanyámnál. Valósággal lenyűgözött Zala György közadakozásból felállított alkotása, középpontjában a szabad Magyarországot jelképező, pajzsos-babérkoszorús Hungária alakjával. A román uralom által 1925-ben lebontott emlékmű – amelyet a magyar nemzet Aradon kivégzett tizenhárom vértanújának állítottak – sok évtized teltével került újra a nyilvánosság elé, bár az eredeti helyére, a Szabadság térre való visszaállításába nem egyezett bele a román kormány. A Megbékélés parkja azonban távolabb esik a városközponttól, alkalmasabb hely a vandál hajlamok kiélésére... Mit ér az RMDSZ-es vezetői műfelháborodás, ha egy országalapító népcsoport műemlékei meggyalázóinak beteges ,,festői” hajlamát ily simogató dorgálással elintézik: ,,Demokratikus országban nincs helye annak, hogy felelőtlen emberek köztéri szobrot, a magyar közösség féltve őrzött emlékművét meggyalázzák”? Engedelmet kérek, de megkérdezem: mit tennének egy magyarral, aki a ,,szemet szemért” elvet követve piros-fehér-zöld színekkel pingálná össze valamelyik román nemzeti hős szobrát? Csak sejtem, mert átéltük a sepsiszentgyörgyi Mihály Viteazul-szoborcsoport elleni szekus provokációt követő intézkedéseket, egy ártatlan tizenhárom éves fiú halálát, szüleinek fájdalmát, a megfélemlítés hazai, jól bevált, 1984-es nacionálkommunista gyakorlatát! Ferenczy L. Tibor Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. május 28.A temesvári példaAki követte lapjainkban az erdélyi, partiumi, bánáti magyarság művelődési életét, kulturális tevékenységéről szóló híradásokat, meglepetten olvasta a közelmúltban, hogy a Bánsági Magyar Napokon a temesvári Magyar Nőszövetség kezdeményezésére a hős mártír város központi parkjában felavatták Károly Róbert magyar király mellszobrát, a temesvári személyiségek sétányán álló huszonkét mellszobor egyikét. Az utóbbi évtizedek Romániájában példa nélküli, hogy egy román többségű város közterén közpénzből magyar királynak állítottak szobrot! A magyar történelemben jártasabb olvasóink tudnak arról, hogy kis földrészünk eddigi történetében a legtöbb uralkodó, herceg, király, császár – eleddig 28-an – viselte a Károly nevet. A magyarok I. Károlya, Károly Róbert volt az Anjou-dinasztia magyar ágának megalapítója (ur. 1308–1342), és a májusi szoboravatásra azért kerülhetett sor, mert kereken hétszáz éve, 1315-ben Temesvárra költöztette Magyarország fővárosát (Forrás: Bertényi Iván – Nagy Lajos király – 1989). Leányágon I. Nagy Lajos és András herceg apja. Alkalmi koronával már 1301-ben, III. András halála után megkoronázták. A pesti országgyűlés, a cseh Vencel, majd a bajor Ottó távozása után, 1308-ban választotta királlyá. 1311 és 1323 között leverte az ellene lázadó tartományurakat. Új alapokra helyezte az ország pénzügyeit, fellendítette az aranybányászatot. Megszilárdította az ország déli határait, elsimította a cseh–lengyel ellentétet, a visegrádi találkozón (1335. nov.) tető alá hozta a három ország szövetségét. Bízvást mondhatjuk, hogy amikor 1342. július 16-án Károly Róbert örökre lehunyta szemét, a magyar külpolitika fő vonalai adottak voltak. Nagy Lajos trónra lépte után lényegében az édesapja által kijelölt úton haladt tovább. A politika maradt, mindössze a végrehajtó személyében következett be változás... Ferenczy l. Tibor Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. június 26.Beke György emlékéreA fénykép készítőjét elfeledtem, a hátuljára írtam két mondatot. Készült 1973 februárjában az uzoni író-olvasó találkozó alkalmával a néptanács egyik irodájában, a hivatalos részt követő tereferén. Régecske bizony, negyvenkét esztendeje, hogy Beke György a szülőfalu hívására hazatért Bukarestből, alig fél éve Sepsiszentgyörgyre költözött öntödei fémiparosként ekkor ismertem meg személyesen, bár levelező viszonyban voltam az ünnepelt és közismert íróval, újságíróval. Barátsággal ajánlotta nekem a Kagylók tengerzúgással című antológiáját és Tolmács nélkül című vaskos interjúkötetét. Több évtizedes barátságunk után a közelmúltban lezajlott uzoni iskolanapok késztettek leltározásra. A 2000-ben lezárt Új Magyar Lexikonból kitűnik: 1959–1999 között harminckilenc kötetét jelentették meg romániai és magyarországi kiadók. Egy újabb irodalmi lexikon tán összegezni fogja Gyuri bátyám életének utóbbi hét évében megjelent könyveit is... E hatalmas életműből magam is összegyűjthettem tizenkilenc munkát, amelyekből csak kettő maradt (figyelmetlenségem miatt) kézírásos ajánlása nélkül. Ritkább találkozásaink, Budapestre való költözése is közrejátszott abban, hogy csak anyaországi lapokban követhettem életét és munkásságát. 1996. október 10-én beszélgettünk utoljára Népstadion környéki lakásán. A Kolozsváron 1994-ben megjelent Hadi utak Erdélyben – Barangolások magyar katonák nyomában című, egyik legszebb, legtanulságosabb ,,történelemkönyvével” és meleg kézszorítással váltunk el. Hosszan utánanéztem: a sietős gyaloglásban, barangolásban edződött kemény testalkatú író a kisgazdapárt soros ülésére igyekezett. Jó évtized után, uzoni temetésén már csak a hamvait tartalmazó urnát láttam viszont. Kopjafája, emléktáblája előtti főhajtásom még várat magára. De ágyam fejénél, kezem ügyében a Vállald önmagad című publicisztikai gyűjteménye 1978-ból. Újraolvasom belőle a Szavak hőfoka fejezetet, hogy életem végéig melegíthessen Beke György bátyám nemzetünk, anyanyelvünk iránti rendkívüli tisztelete, szeretete! Ferenczy L. Tibor Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. augusztus 12.Görög katolikusok, Szaplonca, SződemeterA román görög katolikus egyház 1697-ben jött létre, amikor az erdélyi Ortodox Mitropolia csatlakozott a katolikus egyházhoz, elismerve a pápa fennhatóságát. 1853. november 26-ig az esztergomi érsekségnek volt alárendelve. 1930-ban a népszámlálás adatai alapján Erdély lakosainak 31,1 százaléka görög katolikus vallású volt, az ortodox lakosság 27,8 százalékával szemben. A kommunista hatalom 1948-ban betiltotta a görög katolikus vallást. Vezetőik közül többet bebörtönöztek, az egyház tulajdonát államosították vagy az ortodoxnak adták. 1989-ben a görög katolikus egyházat újraszervezték, de tulajdonuk egy részét máig sem kapták vissza. A 2002-es hazai népszámláláskor Romániában 191 556-an vallották magukat görög katolikusnak, amelyből 160 896 román nemzetiségű, 19 645 magyar. Szaplonca román lakói 1790-ben tértek át a görög katolikus vallásra. Az 1990-es és a 2000-es években a község többször is az ortodoxok és a görög katolikusok háborúskodása miatt került a média figyelmébe. A rájuk erőltetett ortodox hittérítés okán már sajátos liturgiájukat is feledve, a legutóbbi népszámláskor a 3267 lakosából csupán 65-en vállalták a szüleiktől örökölt görög katolikusságot. Kis közösségük nem kapta vissza a Vidám temetőben álló, 1886-ban épült templomát sem. Állításuk szerint a helyi vezetés folyamatosan megakadályozza, hogy saját telkükön új templomot építhessenek. Sőt, 1997-ben maga az akkori polgármester lopott el egy görög katolikus halottat, hogy ortodox rítus szerint temethessék el! A neogótikus templom tornyát az ortodox egyházközség 2009-ben lebontotta, és öt új, bizánci stílusú torony építését tervezi. Görög katolikus szervezetek szerint azért, hogy eltüntesse a templom görög katolikus múltjára utaló jeleket. Az uralkodó „állam az államban” ortodoxia erdélyi hagymakupolás térhódításáról van némi tapasztalatunk nekünk, székelyeknek is. Lám, a legújabb példa a Szatmár megyei Sződemeter. A kúria, amelyben himnuszunk szerzője, Kölcsey Ferenc megszületett, 1990-ben az ortodox egyház lelkészi hivatalának adott otthont. És most a görög katolikus parókiával kell egyeztetni, hogy szíveskedjen kiköltözni a magyar nemzet egyik legnagyobb költőjének szülőházából. Hogy az idegen nemzet, idegen vallás bitorolta kúriából az Erdélyi Magyar Kulturális Egyesület partiumi vezetői múzeumot, emlékházat varázsoljanak. Ja, új épület kéne nekik is cserébe? Mert valamikor ők vásárolták meg? De mikor és kitől? Nemzeti imánk költője emlékének ápolása többet érdemel, mint egy emléktábla, amit már kétszer is leloptak a minket, magyarokat oly „nagyon szerető és tisztelő” többségi nemzet mindig titokban maradó, emlékműgyalázó szakmunkásai! Ferenczy L. Tibor Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. augusztus 18.Mátyás, az igazságosNézegetem a sokadik merénylet áldozatává lett, bronzból készült kolozsvári Mátyás-szoborcsoportot, a már gyerekkoromtól csodált Fadrusz-művet. És mint mindig az utóbbi negyedszázadban, ahányszor napocai dákoromán hazafiak román táblákkal próbáltak változtatni a magyar emlékműszobrászat kiemelkedő alakja, az ösztöndíjjal Bécsben tanult egykori lakatosinas fő művén, keserűség és bánat kerít hatalmába. Igen, ezt a sokszor megrongált, megalázott, hét évig készült szoborcsoportot tartja a szakma Fadrusz János fő művének, amely korának neobarokk pátoszát elkerülve, a főalak összefogott mintázásával erőt és monumentalitást fejez ki. Nem tudjuk, ki volt a két évvel ezelőtti Mátyás-szoborrongálás elkövetője. Ki hajlította el a király bal sarkantyúját, vagy kik törték le az egyik bronzzászló rúdját. S mert az emlékműrongálók kilétét sosem derítik ki a rend őrei, nem szűnik elmémben a magányos tűnődés: milyen szüleik lehetnek, milyen az iskola, ahol tanultak, a baráti közösség, ahol, akik közt szórakoznak? Szidhatom ismeretlenül, hogy gyáva gazember, aki pénzért vagy hazafias érzelmektől vezérelve ilyent tesz? Napilapban megjelent fényképről figyelem Nagy Benjámin restaurátor mestert, aki minden szakmai tehetségét kamatoztatva próbálja megtisztítani nemcsak a talapzatot ért, lefolyó barna festéktől az emlékművet, szemcseszórásos technológiát alkalmazva. És szurkolok neki Székelyföldről, hogy kitűnő „sebészorvosként” tudja „meggyógyítani” az igazságos királyunkat ért sebeket. E gondolatok kíséretében emelem le a polcról mindhárom, Mátyásról szóló könyvemet, hátha valamelyikben említenének olyan emberi vagy uralkodói hibát, amiért gyűlölni kellene vagy haragudni rá. Nos, figyelmesen olvasva sem találtam bennük olyan utalásokat, „tévedéseket”, amelyeket Magyarország, a magyarság országa és nemzete kárára és ellenére tett. (Kiss Dénes: Így élt Mátyás király, Móra Kiadó, 1990; Fenyvesi László: Mátyás király fekete serege, Zrínyi Kiadó, 1990; Harsányi Zsolt: Mátyás király életregénye, Corvina Kiadó, 2014.) Elfogultságom bizonyítékaként idézek Kiss Dénes jól dokumentált kötetéből: „Szinte minden kérdést meg tudott oldani, amit a magyar királynak meg kellett oldania, kivéve egyet. Hogy méltó hitvest ültessen maga mellé a trónra. Ha valami tehát jóvátehetetlen s végérvényesen az, az a királyné végzetes személye...” „Meghalt Mátyás király, oda az igazság!” De hát végül is mi volt Mátyás király igazsága? Mert igenis volt saját, külön, emberre-királyra szabott igazsága! Az életben, a hétköznapokban megfoghatatlanok az általános igazságok. Mátyás igazsága a tudás, a műveltsége volt. Ez pedig alighanem örök emberi igazság, hogy a tudás hatalom. Ezt felismerni Mátyás király életművében nem nehéz. Ferenczy L. Tibor Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. június 15.A pálos rendrőlIfjúi éveimben, amikor gyakrabban utazgattam vonattal Brassó és Segesvár között, Páloson áthaladva tűnődtem azon, vajon létezik-e még a monostor, ahol megalapították az első magyar eredetű szerzetesrendet. Sok év távlatából akkori valláskultúrámat magam is megmosolygom. Utólag elismerem óriási naivitásomat, hogy a Kaca és Bene közti falucskát – ahol néhai Brók Géza apósomat mint kitűnő ácsmestert oly szívesen dolgoztatták lakó- és gazdasági épületeik építésekor a helyi módosabb román gazdaemberek – tudatlanul összekevertem a pálosok, fehér barátok, Remete Szent Pál Testvéreinek nevével. A nyugati keresztény világ a VI. századtól ismerkedett meg a szerzetesrendekkel, miután Nursiai (Szent) Benedek megalapította a bencés rendet. A bencések hamarosan az egész nyugati keresztény világot behálózták, és ötszáz évig egyedüli ilyen jellegű közösségként folytatták nemes tevékenységüket. Kezdetben Magyarországon is a bencések hódítottak teret, majd közel 200 évvel később terjedtek el más rendek, mint a ciszterciták, premontreiek stb. A XIII. század derekán Boldog Özséb esztergomi kanonok belső késztetésre úgy határozott, hogy remeteként folytatja további életét a Pilis-hegységbe visszavonulva. Egy csodás látomása hatására határozza el magát egy új szerzetesrend megalapítására, melyet Szent Pálnak ajánlott fel, s amelyre hamarosan a pápai engedély is megérkezett. Az 1308-tól hivatalosan működő rend hamar népszerű lett. Nem meglepő, hogy az ország minden részében épültek kolostorok, összesen harminc. A rend központja a mai Hárs-hegyen volt, az itt felépített monostorban tartották évente gyűléseiket a közösség vezetői. A XV. században voltak már pálosok Lengyelországban, a Német Császárság területén, Itáliában, de még a Szentföldön is. A közösség megőrizte remete jellegét. A bencésekkel ellentétben csekély birtokkal rendelkeztek, ami csupán a szerzetesek megélhetését biztosította. A tagok elmélkedéssel, imádkozással és fizikai munkával egyaránt foglalkoztak. A fellendülésnek a török terjeszkedés, Buda elfoglalása, valamint az ország három részre szakadása vetett véget. Mohács után a török seregek tizenegy pálos monostort kifosztottak és több tucat szerzetest kivégeztek. A Hódoltság területén a csökkenő létszámuk ellenére a rend tagjai igyekeztek lelki támaszt nyújtani a magyar lakosságnak. A török kiűzését követően a rend újra megerősödött. Komoly tanítói tevékenységet is végeztek, iskoláikban magas szintű filozófiai oktatás folyt, a magyar szellemiség képviselete is meghatározóvá vált. A közel száz évig tartó virágzásnak II. József intézkedése vetett végett. Önkényesen feloszlatott minden olyan szerzetesrendet, amely szerinte nem végzett hasznos tevékenységet. A Szapolyai János halála utáni zavaros időszak kiemelkedő politikusa, Fráter György a pálos rend tagja volt, és az ország három részre szakadása után tíz éven keresztül az Erdélyi Fejedelemség tényleges irányítója. Ányos Pál István, a fiatalon elhunyt szerzetes a szentimentalizmus hazai képviselőjeként írta be magát a magyar történelembe. Versegh Ferenc polihisztor az irodalmi életben alkotott maradandót. A XVIII. században élt Eszterházy Imre pálos szerzetesként nyerte el a legnagyobb hazai méltóságot, az esztergomi érseki címet. Ebben a minőségében 1741-ben ő helyezte a Szent Koronát Mária Terézia fejére a koronázási szertartáson. De ki volt Remete Szent Pál, akiről a rendet elnevezték? A III. században élt gazdag családból származott. A keresztény hitre áttért Pál a keresztényüldözések miatt (testvére jelentette fel) menekülésre kényszerült. Egy barlangban húzódott meg, és itt döntötte el, hogy életét teljesen Istennek szenteli. Híre akkorra már bejárta az egész keresztény világot. Az V. században szentté avatták. Teljesen épen maradt holttestét előbb Konstantinápolyba, majd Velencébe szállították, ahol nagy becsben őrizték. I. Lajos magyar király a pálosok kérésére sikeres velencei hadjárata után a remete földi maradványait mint ereklyét Magyarországra hozatta. Az ereklye 1527-ben égett el Trencsén török ostroma során. Ma a csonka hazában négy, míg Erdélyben egy kolostor viszi tovább a pálos rend hagyományait, értékeit. De nem a románul Paloş, németül Königsdorfnak nevezett településen – hanem Hargitafürdőn. Ferenczy L. Tibor Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. július 21.Ramocsa népeA szomszéd megyei Székelyderzs polgármesteri hivatalának időszakos kiadványáról szólnék örömmel és dicsérettel, amely arra hivatott, hogy a Székelymuzsnával alkotott község mindennapos dolgát-baját közhírré tegye. A Napisten júniusi számában meghirdette a június végén tartott XIII. Székelyderzsi Falunapok programját, de a hagyománnyá nemesülő, minden június utolsó szombatján tartott jégverés napi határkerülés történetét is ismertette. A program szerinti percnyi pontossággal 12.30-kor induló határkerülők, lovasok és szekeresek időben érkeztek vissza a vártemplom előterébe, ahol a Kornis Kata Asszonykórus tagjaival beszédbe keveredve ismerkedtünk: „Három évvel ezelőtt, amikor megalakítottuk a Székelyderzsi Unitárius Egyházközség asszonykórusát, ennyit vállaltunk: zsoltárokat és népdalokat énekelni. Az elmúlt években, a kezdeti vállaláshoz hűen, népdalok és zsoltárok éneklésével igyekeztünk szebbé tenni az egyházi ünnepségeket. Énekelve, irodalmi alkotások csokorba szedésével mutattuk be Székelyderzs történetét, gyűjtöttünk pénzt a templom javítására, és ápoltuk más unitárius gyülekezetekkel a hittestvéri rokonságot. Énekelve álmodtuk kórusunk jövőjét...” Ennek a szép hangú énekelésnek is tanúi lehettünk a Petky János-díjak átadása utáni percekben, amikor Demeter Sándor Loránd, a helyi egyházközség lelkésze – meglepetésemre – gitárját vállára véve, két zenésztársával összehangolva átvette az asszonykórus vezetését is. A megszépült, felújított templombelsőt elhagyva mosolygó, kedves derzsi asszonyok kürtőskaláccsal kínáltak fonott kosaraikból, majd a régi iskola hátsó felében felépített új játszóteret mutatták be a vendégeknek a keblitanács tagjai a „költő és hadvezér” Demeter tiszteletes vezetésével. De szót kapott az Udvarhelyszéki Vágta székelyderzsi futamának főszervezője, Kovács-Nemes László is, aki a vártemplom fala előtti nyílt terepen szólt az ünneplő falu népéhez, és ezt követően egy hivatásos színész tehetségével szavalt el egy, a székelységhez írt gyönyörű, bátorító verset... Sajnálom, hogy a falunapok vasárnapi programján személyesen nem vettem részt. Jóleső érzéssel töltött el az a tudat, hogy az 1969 tavaszán megismert unitárius székely falu azóta gyökeresen megváltozott, a szó jobbik értelmében. Ramocsa a község ötvennégy dűlője legnagyobb, legszebb részének nevét takarja. Ramocsa népe, tartsd meg régi szép hírneved, barátkozó, vendégszerető lakóiddal! A falu világot járt, külföldön dolgozó középnemzedéke eddig még mindig hazatért. És hazatér(t) szüleinek sírját megkapálni, rá virágot ültetni, vázába tenni a Sepsiszentgyörgyön élő székelyderzsiek közössége is! Ferenczy L. Tibor Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. július 21.Tájházak, magán- és csűrmúzeumok idejeMagyar sajtótermékeink olvasgatása közben örömmel nyugtázom, hogy az utóbbi években megszaporodtak a magánszorgalmú „kincsgyűjtögetők”. Akik nemcsak régi és külföldi pénzekre hajtanak, hanem főként népi tárgyakra, értékekre. A földművelés, állattenyésztés, a ház- és az udvartartás, a téli estéken művelt szövés és fonás, egyéb kézimunka kellékei azokról az időkről mesélnek, amikor a rokonság, szomszédság még együtt töltötte estéit. Idősebb vagy fiatalabb leszármazottjaik, örököseik pedig nem hagyják elkallódni őseik szabadságharcban, forradalomban, világháborúban próbált, padlásokon, pincékben, ládákban rejtegetett, rozsdásodásnak induló fegyvereit, öltözeteit, a déd- vagy üknagyapák fogságból küldött szomorú leveleit sem, hanem leporolják, megbecsülik ezeket az időmarta relikviákat. Még a hetvenes évek legelején szereztem tudomást a bélafalvi csűrmúzeumról és Orbán Lázár bácsiról, aki saját gyűjteményét állította ki saját csűrében. Értékes, egyedi szerszámokat, régi agyagedényeket hagyott maga után, tulipános ládával, teljes esztenai felszereléssel. Vajon, mi lett a sorsa Lazi bácsi hagyatékának, sikerült megmenteni a falunak, vagy Brassóban élő fia a szülői házzal együtt eladta? Ugyancsak régebb olvastam, hogy magánmúzeum születik Gelencén: Kelemen Botond édesapja, vitéz Kelemen Dénes szomszédságában, 39 évesen fogott gyűjtéshez; ízlésesen berendezett szobáját fényképen láttam. A népművészet iránti tiszteletet a szülői házban szívta magába, hiszen apa és fia székely kapuk és kopjafák faragásával is foglalkozott. Felső-Háromszéken amúgy örvendetesen alakul a kiveszőfélben levő, régi, de hasznos tárgyak utóélete: Kézdivásárhelyen Beke Ernő gyűjteménye egyre nagyobb hírnévre tesz szert, Sárfalván Balázs Barna volt kocsmáros mentette meg az enyészettől – ügyfelei segítségével – szülőfalujának több ezer tárgyát az elmúlt húsz évben. A Szabó Ottó által faragott díszkapu az ő kezdeményezésére került a sárfalvi római katolikus kápolna elé, mert a hagyományőrzést is szívén viseli... A sort lehetne folytatni, tágabb környezetünkben is vannak még szívderítő példák. A Hargita megyei Székelyszentléleken Balázsi Dénes nyugalmazott tanár 81 évesen is működteti 1977-ben felavatott tájházát. A kallódó értékekre a kincskereső pionírmozgalom hívta fel a figyelmét, és több évtizedes munkája eredményeként közel hétszáz tárgyat gyűjtött be a Felső-Nyikó mente sajátos világából. Háromszéken talán a zalánpataki Préda Barna tájháza a legújabb magánmúzeum, amelyet bő éve nyitottak meg. Gondolom, azóta újabb értékes „kincsekkel” gyarapodott, és remélem, hogy látogatói is vannak ezeknek az egyedi gyűjteményeknek! Ferenczy L. Tibor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. október 31.Nemzetiségi sorsunk kibeszélője – emléktábla került Magyari Lajos szülőházára„Van olyan föld, mely vélt gyengeségünk értőn-bocsátón majd mind fölissza. Van olyan föld, mely jövőnket bízva fogadni gyermekeinket is megtanítja.” (Magyari Lajos) Napra pontosan születésének 75. évfordulóján, október 26-án leplezték le néhai Magyari Lajos költő, közíró, politikus, lapunk korábbi főmunkatársa emléktábláját Székelyudvarhelyen álló szülőházának a homlokzatán. Az ünnepi eseményt a családtagokon, pályatársakon és az erdélyi magyar újságírói társadalom képviselőin kívül Gálfi Árpád, a székely anyaváros polgármestere, valamint Biró Zsolt, az MPP országos elnöke, parlamenti képviselő is megtisztelte jelenlétével. Csütörtökön délután bágyadt napsütésben, még színpompás, de már a lombjuktól búcsúzó erdőkön át kanyargó úton igyekeztünk Sepsiszentgyörgyről – Barót érintésével – Székelyudvarhelyre. A bükk- és tölgyrengetegben itt-ott üde szigetként feltünedező fenyőligetek haragos zöldje azonban a megmaradás és folytonosság cáfolhatatlan bizonyítékaként dacolt az idő múlásával és a karmait már élesítő téllel. Mint ahogy Magyari Lajos életműve is szembeszegül az elmúlással, hiszen hordozza és nemzedékről nemzedékre átörökíti megtartó gondolatait, valamint érzelmeit. Fittyet hányva a dölyfös és pöffeszkedő hatalom elvárásaira, Székelyföld és népe szeretetét, a hozzájuk való kötődést, ragaszkodást és hűséget hirdeti. A helyszínen az emlékállítás kezdeményezője, mozgatórugója és megszervezője, Balázs Árpád újságíró, író, szerkesztő köszöntötte a Czegő Zoltán, Magyari Zoltán, Ferenczy L. Tiborné és jómagam alkotta sepsiszentgyörgyi küldöttséget. Magyari Lajos a Szentimre utca 29. szám alatti ház kifelé tekintő szobájában látta meg a napvilágot 1942. október 26-án. Az egykori otthon emléktáblával történő megjelölésének gondolata tavaly tavaszszal született meg Balázs Árpádnak a költő nővérével folytatott beszélgetése során. Megvalósulása pedig több magánszemély és cég anyagi hozzájárulásának, valamint az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány, az Élő Székelyföld Egyesület, a Magyar Írószövetség és a Magyar Polgári Párt székelyudvarhelyi szervezete támogatásának köszönhető. Kérdésünkre válaszolva pedig azt is elárulta, hogy a költő és közíró személyének, valamint életművének a nagy tisztelete késztette az emléktábla-állításra. „A hét testvér közül (már csak ketten vannak életben – szerz. megj.) négyen születtünk ebben a házban, ahol a családunk albérletben lakott, amíg a közeli Rózsa utcában fel nem épült az új otthonunk. Akkor egy távoli rokonunk, Jánosi Péter tulajdonában volt, aki nagybetűs emberként viszonyult hozzánk a családjával együtt, ezért nem csak a házhoz, hanem hozzájuk is szép emlékek fűznek. Örömmel nyugtáztam az emléktábla-állítást, mert mindig is büszke voltam az öcsémre és boldog vagyok, hogy a testvére lehettem” – egészítette ki Magyari Lajos nővére, Ágoston Ilonka az addig elhangzottakat. „Magyari Lajos költészete és szókimondó stílusa számunkra mindig megtartó üzenete volt – nyilatkozta az esemény kapcsán lapunknak Lőrincz József nyugalmazott gimnáziumi magyar nyelv és irodalom szakos tanár. – Lehet, hogy akadtak, akik ezért elítélték, mi azonban hitet és erőt merítettünk belőle. Mások azért fanyalogtak tőle, mert szerintük nem volt elég modern, pedig az a modern és igazi költő, akinek a gondolatai, valamint érzelmei vibrálni kezdnek a befogadóban vagy olvasóban, és ő ilyen volt. Éppen ezért nagy öröm számomra, hogy Székelyudvarhelyen végre emléktábla kerül a szülőházára, és remélem, ezentúl az eddiginél több alkalommal fogunk ebben a városban rá emlékezni.” Az emléktábla-avató ünnepség a Palló Imre Zene és Képzőművészeti Szakközépiskola diákjai fúvószenekarának játékával kezdődött, majd a rendezvényt levezető Balázs Árpád ismertette a szülőház megjelölésének történetét, egyúttal köszönetet mondván a kivitelezését szíves beleegyezésével lehetővé tevő jelenlegi tulajdonosnak, Kocsis Árpádnak. Elsőként a Sepsiszentgyörgyön élő Czegő Zoltán író, költő, közíró emlékezett veretes szavakkal és tisztelettel telített szeretettel az egykori barátra, sors- és pályatársra, illetve életpályájára és költészetére. Beszéde Az önvigasz is a nemzeté cím alatt olvasható. „Hogyha Magyari Lajos mindössze egy verset írt volna, történetesen a Nem a fenyők… címűt, akkor is megmaradna az emlékezetünkben, mert minden benne van: borvíz, fenyő, Európa és szabadság. Minden olyan fontos alkotóelem, amely a miénk volt, s az is, amiből hiányt szenvedtünk. Hogyha Magyari Lajos, a költő csak egyetlen poémát írt volna, a Csoma Sándor naplóját, akkor is megmaradna nekünk a székely és a magyar Parnasszuson” – vélekedett az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány képviseletében felszólaló Simó Márton székelyudvarhelyi író, szerkesztő. Ünnepi beszédét a következő gondolattal zárta: „A mai naptól kezdve a Szentimre utcában járva, ha felnézünk erre a házra, mindjárt felötlik bennünk a költő emlékezete, példája, s a vágy, hogy próbáljunk napról napra többek lenni, vagy legalább ennyik maradni.” A költő fia, Magyari Zoltán saját, Vigyázz című versének a felolvasásával tisztelgett édesapja emléke előtt. Az utána felszólaló Szabó Zsolt közíró, szerkesztő, a Művelődés kulturális folyóirat nyugalmazott főszerkesztője Magyari Lajos publicisztikájának jelentőségére hívta fel a hallgatóság figyelmét. Szerinte ugyanis „nemcsak költőként, hanem újságíróként is különös expresszivitással és termékenységgel szólaltatta meg a nemzetiségi lét időszerű gondjait és egyetemes összefüggéseit. Patrióta volt, Illyés Gyula-i értelemben: jogot védett, egyetlen nép méltóságát sem sértette.” Éppen ezért a ’89-es romániai változások sajtódokumentumaiból a Kolozsvári Művelődési Egyesület által útjára bocsátott könyvsorozat indító köteteként Magyari Lajos vezércikkeinek válogatott gyűjteményét adták közre. Szabó Zsolt megfogalmazásában „pontos lenyomatai ezek annak a kornak, azoknak az eseményeknek, amelyek idehaza akkor történtek. Kivételes éleslátással, remek ráérzéssel és páratlan nyelvi erővel megfogalmazott írások.” Végezetül Biró Zsolt, a Magyar Polgári Párt országos elnöke, parlamenti képviselő osztotta meg a hallgatósággal az alkalomhoz illő gondolatait. „Székelyföld jelentette számára azt a hangulatot, amely nemcsak a Hargitán kerítette hatalmába, de például a Bekecs alatt, Nyárád mentén is, pedig oda különösebb személyes emlék sem kötötte… Célja és eszménye az volt, hogy az irodalomban kibeszélje nemzetiségi sorsunkat, a székelyföldi magyarok közérzetét, hogy ereje és hozzáértése szerint mozdítson valamit a világon” – fogalmazott a politikus. Az egyszerűségében és visszafogottságában is lelki tüzeket gyújtó, mindvégig méltóságteljes rendezvényt Magyari Lajos Van olyan föld című költeményének kortársa, Péter Eszter általi tolmácsolása zárta. Utolsó mozzanatként pedig a költő lánya, Zselyke, illetve az emléktáblát megálmodó és alkotó Zavaczky Walter székelyudvarhelyi szobrász leleplezték és koszorúzták meg a költő–közíró–politikus emlékét bronzban megörökítő domborművet. Bedő Zoltán / Székely Hírmondó; Erdély.ma lapozás: 1-29
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
